Hogyan egyéni szabadság. Szabadság (politika)

Nyomtatóbarát változat Talán csak az eurocentrikus látószög torzítása lányt keres sürgősen munkát ezt a benyomást, de mégis úgy tűnik, a nyugati hagyomány páratlan — szembeszökő és különleges jelentőségű — sajátossága, hogy bár társadalmi-politikai értékrendjei sokat változtak, a szabadság valamennyiben központi helyet foglal el.

Bibó István: Válogatott tanulmányok I-IV. / II. RÉSZ •Szabadság

Már Hérodotosz a szabadság és a zsarnokság ellentétével azonosította a fő különbséget görögök és barbárok között, s ezzel az ellentéttel magyarázta, hogy a görögök végül hogyan egyéni szabadság győzelmet arattak a perzsák fölött.

S miként Aiszkhülosz és Szimonidész művei tanúsítják, ez a nézet csupán a kor közfelfogásának adott hangot. Tudomásom szerint nem akadt antik szerző az athéni demokrácia radikális bírálói között semaki kétségbe vonta volna, hogy az eleuteria alapvető érték.

A görögök számára a szabadság megvalósítása a tökéletes emberi élet, az ember legmagasabb rendű lehetőségeinek valóra válásához tartozik.

Napi Motiváció Robitól: Hogyan indulj el a SZABADSÁG felé?

A szabadság az ókor lezárulása után is központi érték maradt. A következmények talán annál a nagy gondolkodónál figyelhetők meg a leginkább, aki a szabadságfogalom világi tartalmának fáradhatatlan kritikusa volt: Szent Ágostonnál. Mert bár Ágoston messzemenően megköveteli az engedelmeskedést a világi hatalomnak, a politikai engedelmesség radikális követelményét még az ő gondolkodásában is korlátozta és ellensúlyozta a keresztény mártírok képviselte pia libertás hagyománya, sőt — ami még fontosabb — Isten országát, a szolgaság földi birodalmával ellentétben, ő is a szabadság birodalmaként, libera civitas gyanánt fogja fel.

A XIX. Ez azonban csak egy a lehetséges példák közül, melyek arra figyelmeztetnek, hogy a modern, nyugati világ fölöttébb heterogén szabadságfogalmakat örökölt meg, még a tisztán világi, társadalmi-politikai változatok szűkebb körében is. Mégis, a tény, hogy a szabadság mindvégig a legfontosabb értékek egyike maradt, arra utal, hogy a nyugati hagyományt mélyebb folytonosság egyesíti, mint amit a felvilágosodás polemikus-filozofikus történetírása hajlamos volt elismerni.

A szabadság modern fogalma prima facie abban különbözik a hagyományostól, hogy normatíva föltételezi a szabadság egyetemes, elidegeníthetetlen és oszthatatlan voltát jóllehet e jellemzők egyike-másika már a sztoikus és a keresztény szabadságfelfogásban is feltűniks ez a jellemzés szabadság és uralom a másik ember fölötti hatalom viszonyának egészen más elgondolását vonja maga után, mint amit a premodern hagyomány föltételezett.

A premodern szabadságfogalmak egyik legjellegzetesebb vonása volt, hogy többnyire feltételezték — sőt, magától értetődőként feltételezték —, hogy a szabadság lehetősége, természete és kiterjedése közvetlenül függ a mások fölötti hatalom tényétől, természetétől és hogyan egyéni szabadság. Ugyanakkor szabadság és uralom viszonyáról ambivalens képet alkottak. Amikor Machiavelli különbséget tett aközött, amit a szabadság a grandi és a popolo számára jelent, voltaképp nem tett mást, mint rendszeres kifejtést adott a kettősségnek, egyszersmind rámutatva a két oldal közös gyökerére: csak a hatalom gyakorlása biztosít bármiféle szabadságot.

Így hát semmi sem fejezi ki világosabban a modern szabadságfelfogás gyökeresen új természetét, mint Rousseau híres tétele a Nyolc levél a hegyről nyolcadik darabjából: nem lehet szabad az az ember, aki egy másik embernek ura.

A szabadság, mivel egyetemes és elidegeníthetetlen, nem lehet a mások fölött gyakorolt uralom függvénye — ellenkezőleg, szabadságom legalábbis össze kell férjen mindenki más szabadságával. Ez pedig — legalábbis történelmileg — maga után vonta, hogy a szabadság nem állhat szabadságok sokaságában, hogy egységes és oszthatatlan. Csakhogy mára a modern szabadságeszmény is elemeire hullott szét. Ám ezek az elemek többé nem tagolódnak hierarchikus rendbe, hanem — legalábbis részben — egymást kölcsönösen kizáró ellentéteket alkotnak.

Egyéni szabadságjogok | A Pallas nagy lexikona | Kézikönyvtár

Vegyük észre, itt nem pusztán a fogalmak vagy fölfogások közötti ellentétekről van szó, hanem arról is, hogy a szemben álló meghatározások egymással versengő társadalmi-politikai követeléseknek hogyan egyéni szabadság gyakorlatoknak adnak kifejezést. Írásomban amellett érvelek, hogy mind az egység normatív követelménye, mind az ellentétekbe rendeződő sokféleség valósága szerves tartozéka a szabadság modern eszméjének, s elválaszthatatlan attól a módtól, ahogy ez az eszme konkréten beágyazódik a nyugati demokráciák politikai gyakorlatába.

Ez a kettősség adja meg a demokrácia politikai dinamikájának sajátos jellegét, s ez teszi egyúttal szükséges, de mégiscsak ideologikus jellegű illúzióvá magát a szabadság fogalmát. A továbbiakban ezt próbálom meg legalább illusztrálni a negatív és a pozitív szabadság viszonyának rövid jellemzésével.

Az egyik azt követeli, hogy húzzunk éles határvonalat a hatalom szférája és a szabadság szférája között, mégpedig úgy, hogy az első szféra kiterjedését a lehetséges minimumra korlátozzuk, a hogyan egyéni szabadság viszont — hisz a szabadság érték — maximálisan kiterjesztjük. A másik lehetséges stratégia az volna, hogy a hatalmat függővé tesszük a szabadságtól, vagyis mindenki szabadságának gyakorlásától.

A negatív és pozitív szabadság kettőssége, mely már a modernitás hajnalán, Hobbes és Spinoza fölfogásának különbségében megjelent, voltaképp e két stratégia egyes alapvető vonásait és következményeit világítja meg. Ezért a szabadság csak akkor lehet egyetemes és egyenlő, ha ugyanakkor semleges is a — gyakran egymást kizáró — értékek, normák és célok vonatkozásában.

A modern társadalmakban tehát a szabadság nem állhat másban, mint azon hogyan egyéni szabadság cselekvési szféra biztonságos fenntartásában, amelyen belül aztán az egyén korlátozatlanul követheti tetszőleges céljait, föltéve, hogy eközben nem sérti meg mások hasonló szabadságát.

A szabadság ebben az értelemben negatív jelenség: szabadság más cselekvő alanyok egyének, csoportok vagy intézmények kényszerítő beavatkozásától. Az így felfogott szabadság persze a gyakorlatban csak akkor valósítható meg, ha létezik és működik egy tőle élesen megkülönböztetett hatalom, az államé: a legitim kényszeralkalmazás monopóliumával élve az állam biztosítja, garantálja a magánszféra határainak sérthetetlenségét, büntetéssel fenyegetve a határsértőket, és ugyanakkor az így körülhatárolt szabadságok lényegi tartalmát alapjogokként kodifikálja.

1999 január

Érthető tehát, ha ennek az álláspontnak a képviselőit hogyan egyéni szabadság kevéssé foglalkoztatják az olyan kérdések, milyen legyen az államhatalom belső szerkezete, és ha olyan gyakran tanúsítanak — mondjuk így — jóindulatú türelmet a tekintélyuralom bizonyos formái iránt — meglehetősen állandó vonása az a negatív szabadság hagyományának, Milltől Hayekig.

Ugyanakkor e felfogás képviselőinek magyarázattal kell szolgálniuk a következő kérdésre: ha az egyének nemcsak hogy eltérő, de gyakran egyenest ellentétes célokat és érdekeket követnek, hogyan lehetséges, hogy a cselekedeteik hogyan egyéni szabadság tranzakcióik nem borítják fel rendkívül komplex társadalmuk ésszerű működését és stabilitását? A válasz úgy szól, hogy a modern társadalom rendezett működését a piac személytelen és spontán koordinációs mechanizmusai tartják fenn.

A negatív szabadság hívei már csak ezért is noha ez nem feltétlenül legsúlyosabb érvük kitüntetett szerepet tulajdonítanak hogyan egyéni szabadság piacnak és az egyén tulajdonában lévő erőforrások akadálytalan használatának a szabadság biztosításában. Köztudott persze, hogy a piacgazdaság spontán hogyan egyéni szabadság szükségképpen jelentős gazdasági s következésképp társadalmi egyenlőtlenségeket teremt.

Ez azonban — állítják a negatív szabadság hívei — nem sérti az egyenlő szabadság vagy a társadalmi igazságosság elvét, mert — miként példának okáért Nozick állítja — az ilyen egyenlőtlenségek önkéntes tranzakciók eredményeképpen keletkeztek, s az érintenek kizárólag olyan javakat cseréltek, melyek fölött, épp szabadságuk értelmében, joguk volt rendelkezni.

Vagy — Hayek érvelése szerint — azért nem szenved sérelmet az egyenlő szabadság elve, mert az egyenlőtlenségeket olyan személytelen mechanizmusok hozták létre, melyek működésének eredményét a résztvevők sem előre látni, sem szándékosan előidézni nem lehettek képesek.

• A társadalmi etika olyan felfogása foglalkoztat, amely az egyéni szabadságot egy társadalom minősítésénél központi értéknek tekinti, továbbá ezzel egyidejűleg a társadalmi berendezkedés integráns részének tartja.
• Társkereső tahiti
• Antik szabadságjogok[ szerkesztés ] A legelső szabadságjog, amit jelenleg ismerünk Mezopotámiából, Urukaginától, Lagas királyától származik, aki védte a polgárok szabadságát a kizsákmányolástól és erőszaktól.

Márpedig nem beszélhetünk egy ember szabadságának megsértéséről, ha nem más személyek szándékos cselekedetei akadályozzák meg őt választott tevékenységeiben. Csakhogy a negatív szabadság elgondolása súlyos nehézségekkel terhes. A szabadság e felfogásban a formálisan nyitva, rendelkezésre álló cselekvési lehetőségek halmazával azonos.

Secondary Menu

S attól sem függ a negatív hogyan egyéni szabadság, hogy az illető személy mutatja-e akár a legcsekélyebb érdeklődést vagy vágyat arra, hogy éljen az előtte álló lehetőségekkel a milliomosnak is szabadságában áll lenn a parkban, a padon tölteni a fagyos téli éjszakát. Némelyek egyenesen kívánatosnak tartják az elmélet e következményeit.

A tudományos objektivitás megköveteli, mondják, hogy különbséget tegyünk a szabadság mértéke mint tény, és a szabadság immanens értéke, jelentősége között — csak e megkülönböztetés teszi alkalmassá a szabadság fogalmát az összehasonlító politikai elemzés céljaira: csak így lesz biztosítható e fogalom előítélet-mentes objektivitása és mérhetősége. Hisz a szabadság mind a közgondolkodás, mind az eszmetörténet szempontjából értékfogalom — egyike a politikai s a tágabb értelemben vett emberi élet alapértékeinek.

Ha megfosztjuk normatív dimenziójától, hasznavehetetlenné válik — legalábbis a politikai filozófia és a politikai gyakorlat számára. Végtére is miért ne mondhatnánk a XIX. Az efféle érvelés kétségkívül bizonyos elméleti nehézségekbe ütközik, [7] ám ezekkel most nem kell foglalkoznunk, mivel a szabadság negatív fogalma néhány sokkal sürgetőbb és kevésbé elvont problémát is fölvet.

Ezek egy része lényegében fogalmi természetű.

You are here:

Ha ugyanis nem kizárólag a fizikai akadályoztatás és a közvetlen erőszak eseteit értjük rajta, melyek a szó szoros értelmében lehetetlenné teszik a cselekvés bizonyos típusait ez esetben ugyan igen világosan határoztuk meg fogalmunkat, de annyira szűkre szabtuk, hogy tökéletesen alkalmatlan lesz a politikai elemzés céljairaakkor — legalábbis azt hiszem — óhatatlanul kinyitjuk Pandora szelencéjét, és önkényes elhatározás kérdése lesz, hogy hol húzzuk meg a keresett határokat.

De akkor idetartozik az is, ha oly módon csökkentik egy bizonyos tevékenység kívánatosságát, hogy igen vonzó, esetleg ellenállhatatlanul csábító ajánlatot tesznek a cselekvőnek: előnyök birtokába jut, ha nem tesz meg valamit. Nincs hát alapunk a fenyegetésre szűkíteni le a szabadságkorlátozás fogalmát mint általában teszik. De mihelyt elismertük, hogy a fenyegetés és az ajánlat egyaránt szabadságkorlátozó lehet, szélesre tártuk a kaput az olyan értelmezés előtt, mely a szándékos befolyásolás minden esetét olasz nő találkozó szabadság sérelmeként írja le, és ezt a kaput csak mindenféle mesterkélt és fogalmilag igazolhatatlan elhatárolások segítségével hogyan egyéni szabadság újra becsukni.

Az elhatárolás problémája egy másik, gyakorlati szempontból jelentősebb formában is visszatér. A negatív szabadság fogalmának lényegi alkotóelemeit a történelem során alapjogokként fogalmazták meg, és többnyire törvénybe is iktatták; olyan jogokként, melyek pusztán emberi mivoltánál fogva illetik meg az egyént.

Tartalomjegyzék

Ezek a jogok azonban, elvont-általános formájukban gyakran összeegyeztethetetlennek bizonyulnak, amikor az egyes konkrét esetek egész sorára kívánjuk alkalmazni őket. Az egyesülési szabadság hogyan egyéni szabadság beleütközik abba a jogunkba, hogy ne váljunk előítéleteken nyugvó, hátrányos megkülönböztetések áldozataivá, ami benne foglaltatik az egyenlő szabadság követelményében.

A szólás és kifejezés szabadsága a modern tömegtájékoztatási eszközök világában gyakran kerül konfliktusba az egyéneknek azzal a jogával, hogy a nyilvánosság közbeavatkozásától és kontrolijától mentesen élhessék magánéletüket. És nem létezik közös mérce, mely eldönthetné, hogy konfliktus esetén melyik jognak, mely szabadságnak kell nagyobb súlyt tulajdonítanunk. Vagyis a gyakorlatban csak olyan megfontolások segítségével adható konkrét meghatározás a negatív szabadság fogalmának, melyek hozzá képest külsődlegesek és önkényesek.

Külsődlegesek abban az értelemben, hogy szükségképp különbözően értékelnek — valamilyen axiologikus vagy utili-tárius séma segítségével — olyan célokat, melyek vonatkozásában a negatív szabadság fogalma szigorú semlegességet követel.

És önkényesek, mert az ilyen körülmények között meghúzott határvonalakat az érintenek egy része óhatatlanul — és teljes joggal — indokolatlan szabadságkorlátozásnak látja, és úgy érzi, hogy megfosztották a választási lehetőségek egy részétől, melyek minden egyes emberi lényt egyaránt és egyenlő mértékben megilletnek. Felvet aztán a negatív szabadság fogalma egy másik természetű nehézséget is: nem világos, hogyan legitimálható az a mód, ahogy e felfogás a negatív szabadság határainak és a megengedhetetlen határsértéseknek a természetét szokta jellemezni.

A negatív szabadság elmélete számára főként az utóbbi probléma okoz súlyos nehézségeket, különösen a piaci mechanizmusok akadálytalan működésének elve tekintetében amihez hogyan egyéni szabadság kapcsolódik az egyén joga, hogy korlátlanul rendelkezzék a tulajdonában lévő erőforrásokkal — márpedig ez az elv, mint láttuk, szerves tartozéka a negatív szabadság tanának.

Navigációs menü

Tagadhatatlan, hogy nem lehet előre látni, milyen hatással lesz a piac spontán működése az egyes, konkrét egyének helyzetére. De súlyos elméleti és empirikus érvek szólnak amellett, hogy a nagyobb társadalmi-gazdasági csoportok statisztikai átlagára nézve ez a hatás könnyen kiszámítható.

Ha pedig igaz, hogy a hátrányos helyzet szegénység, az oktatási lehetőségekből vagy az egészségügyi ellátásból való részesedésnek az átlagosnál alacsonyabb színvonala stb.

Pontosabban, az efféle érvelés akkor lesz üres, ha megmutatható, hogy a piacgazdaság ilyen negatív hatásait mód van legalább részben megszüntetni vagy enyhíteni szándékosan kialakítható intézményes eljárások és társadalmi gyakorlat által például progresszív adóztatással, jóléti szolgáltatásokkal, általános közoktatással, és így tovább.