Keresés vest fogantyú nélkül az ember,

Mert túl gyakran tapasztaltam, hogy helytelen útra téved a szánalom.

Account Options

Mi azonban, akik az embereket kormányozzuk, megtanultuk, hogy belenézzünk a szívükbe, és csak az érdemesnek juttassunk gondolkodásunkból. De minden szánalmat megtagadok a nők szívét gyötrő, tüntetően mutogatott sebektől, meg a haldoklótól és a halottaktól is. Okom van rá. Valamikor, amikor még fiatal voltam, szánakoztam a koldusokon és fekhelyeiken. Orvosláshoz értő embereket fogadtam fel melléjük, mindenféle gyógyírt vásároltam részükre. Karavánjaim távoli szigetekről arannyal készült kenőcsöket hoztak, amelyektől új bőr sarjadt a tátongó sebeken.

És így cselekedtem egészen addig a napig, amíg megértettem, hogy ezek az emberek ritka fényűzésként ragaszkodnak bűzükhöz; rajtakaptam őket, amint vakaróztak és ürülékükkel mázolták be magukat, akárcsak az, aki trágyát terít a földre, hogy piros virágot fakasszon belőle.

Gőgösen mutogatták egymásnak üszkös tagjaikat, hivalkodtak a kapott alamizsnával, mert aki közülük a legtöbbet szedte össze, lelkében egyenlőnek érezte magát a főpappal, aki a népnek Isten legszebb képmását mutatja fel. S ha mégis hajlandók voltak elmenni orvosomhoz, csak azért tették, mert azt remélték, hogy elborzad fekélyük dögletes bűzétől, elképesztő burjánzásától.

Csonkjaikkal hadakozva igyekeztek helyet biztosítani maguknak a világban. Úgy fogadták az ápolást, mint valami hódolatot, tagjaikat átengedték ugyan a gyógyító öblítésnek, ám mihelyt meggyógyult a sebük, ráeszméltek, milyen jelentéktelenek, hogy haszontalanná váltak, s immár semmit sem táplálnak magukból, és keresés vest fogantyú nélkül az ember gondjukká lett újra felvakarni a belőlük élő fekélyt.

Aztán nyavalyájukba burkolózva, kezükben koldustálkájukkal, kevélyen, hivalkodva ismét a karavánok nyomába szegődtek, mocskos istenük nevében sarcolva az utasokat. Volt aztán egy olyan korszakom is, amikor a halottak felett szánakoztam.

Azt hiszem, hogy akit feláldozok, elhagyatottságában kétségbeesett magányába süllyed, mert még nem sejtettem, hogy soha sincsen magány azok számára, akik meghalnak.

Mert még nem ütött mellbe leereszkedő jóindulatuk.

De aztán láttam, hogy az önös vagy a zsugori, ugyanaz, aki eddig oly hangosan tiltakozott minden jogtalan eltulajdonítás ellen, utolsó órája közeledvén, hogyan könyörög, hogy csődítsék köré egész házanépét, hogyan osztja javát oly leereszkedő méltányossággal, mintha csak gyerekeknek osztogatna haszontalan játékszereket. Én láttam a gyáva sebesültet, aki nagyság nélkül veszedelembe jutva segítségért üvöltött volna, de amikor valóban a halál szélén állott, elutasított magától minden segítségét, ha úgy adódott, hogy a segítség akár csak a legcsekélyebb bajba is sodorhatta volna bajtársait.

Mi magasztaljuk az ilyen önmegtagadást.

Én azonban még ebben is csak a megvetés tapintatos megnyilatkozását fedeztem fel. Ismerek olyat, aki utolsó cseppjéig szétosztja kulacsa tartalmát, amikor már csontig aszott a napon, vagy a kiszáradt kenyérhajat is, a reménytelen éhezés tetőfokán. De mert úgy érzi, nincs többé szüksége rájuk, királyi közönnyel másnak veti a csontot, hadd rágódjék rajta.

1. Antoine de Saint-Exupéry: Citadella
2. Egyetlen falusi turizmus gyermekkel

Láttam asszonyokat, akik az elesett harcosokat siratták. De mi magunk csaptuk be őket! Hiszen tanúja voltál, hogyan tértek haza az életben maradottak, gőgösen és tolakodón, fennen hirdetve hőstetteiket, a vállalt kockázat bizonyítékaként mások halálát mutatva fel, amelynek szörnyűséges voltát azonban csak azért emlegették, mivel őket is sújthatta volna.

Ifjúságom idején magam is így hivalkodtam, homlokom körül a mások elszenvedte kardcsapások dicsfényével. Halott bajtársaimra hivatkozva, iszonyú fájdalmukat emlegetve tértem meg a harcokból. De csak akit a halál kiszemelt magának, aki a vérét hányja, és kidőlt beleit igyekszik visszatartani, egyedül csak az fedezi fel az igazságot - azt, hogy nincs haláliszony. Keresés vest fogantyú nélkül az ember testét immár haszontalan eszköznek tekinti, amelyet mint feleslegest eldob magától.

Pusztulásában elébe táruló, széthulló testnek. S ha szomjúhozik ez a test, a haldokló csupán a szomjúsága okát látja benne, amelytől jó lenne már megszabadulnia.

És haszontalanná válnak mindazok a javak, amelyek arra szolgáltak, hogy ékesítsék, táplálják, ünnepeljék ezt a félig idegenné vált testet, amelyik immár ugyanúgy egyszerű vagyontárgy, mint a karóhoz kötött szamár.

Ekkor kezdődik a haldoklás, amely nem egyéb, mint az emlékezet egymást váltó dagályai és apályai által hol feltöltött, hol kiürült öntudat mérlegjátéka. Az emlékek árja feltorlódik, majd elapad, megannyi kagylóként hozva vissza, ahogyan egy pillanattal előbb magával ragadta, az elraktározott képeket, a valaha hallott hangok zúgó tritonkürtjeit. Felszínre tör, ismét vízzel árasztja el a szív szárazra vetett tengerifüveit, amitől felpezsdül minden gyengéd érzelem.

Ám a napéjegyenlőség már készítgeti végleges apályát, a szív kiürül, a vízár és mindaz, amit hordozott, megtér Istenhez. Igaz, láttam olyan embereket is, akik menekültek a halál elől, eleve iszonyodván a vele való találkozástól. De ne ámítsátok magatokat! Haldoklót még sohase láttam iszonyodni. Hát akkor miért sajnálnám őket? Miért vesztegetném időmet arra, hogy könnyezzek elmúlásukon?

Nagyon is megismertem a halottak tökéletességét. Láttam-e könnyebbet életemben, mint annak a fogoly leánynak a halálát, akivel tizenhat esztendőmet örvendeztették meg, s aki amikor hozzám került, már javában készült a halálra, oly kapkodón lélegezve, köhécselését ágyneműjébe rejtve, úgy zihálva, mint a meghajszolt s már bekerített gazella, mit sem sejtve, mert szeretett mosolyogni.

Csakhogy ez a mosoly - folyót felborzoló szellő, álomnyom, hattyúvonta barázda - napról napra tisztult, egyre finomodott, egyre nehezebben felfedezhetővé vált, míg végül tökéletesen tiszta, egyszerű vonal nem lett belőle, mikor a hattyú tovaszállt.

És apám halálát is láttam. Amikor eljutott a tökéletességig, és kővé dermedt. Az mesélik, a merénylő haja megőszült, amikor ahelyett, hogy kiürítette volna, tőre ekkora fenséggel töltötte meg ezt a mulandó testet. Hajnalban leltek rá a gyilkosra: a királyi szobában rejtőzött el, szemben, ó, nem az áldozatával, hanem egy szarkofág óriás gránitszobrával, a maga okozta hallgatás csapdájába szorulva: a halott mozdulatlansága elég volt hozzá, hogy porig alázza.

És alig szűnt meg utolsót lélegezni, atyám, akit a királygyilkos egy csapásra az örökkévalóságba emelt, mindenki lélegzetét megszakasztotta három napra. Annyira, hogy a nyelvek csak akkor oldódtak meg, ülés nő sarthe vállak csak akkor egyenesedtek ki, amikor már eltemettük.

De oly nagynak láttuk őt, aki pedig nem is kormányzott, csak súlya volt, és bepecsételte magát életünkbe, hogy amikor a pattanásig feszülő köteleken leeresztettük a sírba, azt hittük, nem is holttestet bocsátunk le, hanem élelmet vermelünk el. Olyan súllyal nehezedett a kötélre, mint egy templomi padlókőlap.

Nem is eltemettük, hanem bepecsételtük a földbe, ahol végre azzá lett, ami, egy réteg kő a többi között. Ő tanított meg a halálra, ő kényszerített rá, amikor még fiatal voltam, hogy szembe merjek vele nézni, mert ő maga soha sem sütötte le a szemét. Apám a sasok véréből származott. Az elátkozott esztendőben történt, abban, amelyet a "Nap Lakomájának" neveztünk el, mert ebben az évben a nap kitolta a sivatag határait, sugarait ontva-zúdítva a homokra a csontok, a száraz cserjék, a döglött gyíkok áttetsző bőre és a tevék levásta, szőrré silányult füvek között.

Ő, aki által a virágok szára épül, felfalta saját teremtményeit, és úgy trónolt elszórt tetemük felett, mint összetört játékai között a gyermek. Keresés vest fogantyú nélkül az ember még a föld alatti tartalékokat is, kiitta a ritka kutak vizét. Kiszítta még a homok aranyszínét is, amitől a homok üres, olyan fehér lett, hogy ezt a vidéket Tükörnek neveztük el. Mert a tükörben sincs semmi, a magába fogadott képeknek sincsen se súlyuk, se tartamuk.

Mert, akárcsak a sóstó, néha a tükör is gyulladásba hozza a szemet. Ha eltévednek, ha belesnek ebbe a csapdába, amely még sohasem adta vissza zsákmányát, a tevehajcsárok eleinte nem ismerik keresés vest fogantyú nélkül az ember, mert nincsen semmi ismertetőjele, és úgy vonszolják benne magukat, mint napon az árnyékukat, jelenlétük kísértetét.

Lépre csalta őket a fény, ők azonban azt hiszik, hogy még mennek, s még az örökkévalóság torkában is azt hiszik, hogy élnek. Nem létező kutat keresve örülnek az üdítő alkonyatnak, holott ez az üdeség már csak hasztalan haladék.

Talán még panaszkodnak is, ó, együgyű teremtések, hogy az éjszakák lassan érkeznek, holott nemsokára oly sűrűn suhannak majd el felettük, mint pillák verdesése.

És miközben rekedt torokhangon szidalmazzák egymást jelentéktelen sérelmek, igazságtalanságok miatt, nem sejtik, hogy számukra már igazság tétetett. Azt hiszed, hogy errefelé sietnek a karavánok?

Ki mit vett ezen eledelekből, Adja Isten kedves jó egészségire És köszönjük, hogy nem sajnálták Fáradságukat, eljöttek segitségre. Aztán, míg a szőllő el nem pusztult, borra mentek a falusi korcsmároshoz, aki az uraság borát mérte, mert itt zsidó nem volt akkor még.

Hagyj elmúlni húsz századot, aztán jöjj vissza, és nézd meg! Időbe süllyedve, homokká változva, tükör felitta kísértetalakokként így fedetem fel őket én is, amikor meg akarván tanítani a halálra, atyám maga mögé ültetett, és kilovagolt velem.

Már pedig elég, ha egyetlenegy csillag hiányzik, hogy oly biztosan elpusztuljon útján a karaván, mintha tőrbe csalták volna. A kút keskeny szája körül, mint valami elvágott köldökzsinór körül, valamikor hiába tolongtak emberek és állatok, hogy vérüket éltető vizet kapjanak a föld gyomrából.

KÉPES BELELÁTNI AZ EMBEREKBE! - A LEGKÜLÖNLEGESEBB EMBEREK A VILÁGON!

De a legserényebbek és leghozzáértőbbek is, akiket kötélen eresztettek le a kút fenekére, hiába kaparták-túrták a megkérgesedett földet. Elevenen tűre szúrt rovarként, amelyik a halál rángásai között szétszórta maga körül szárnyai selymét, hímporát és aranyát, egyetlen kiszáradt kúttól földhöz szegezve lassan már fehéredett a karaván a kifogott állatok, a kifosztott málhák, a kavicsként kiszórt gyémántok és a homokba süllyedő nehéz aranyrudak mozdulatlanságában.

Ahogy én elgondolkoztam rajtuk, atyám így beszélt hozzám: "Tudod, milyen a nászlakoma a vendégek és a szerelmespár távozása után. A hajnali szürkület pellengérre állítja az otthagyott rendetlenséget. Az összetört kőedények, az összevissza dobált asztalok, a kihunyt parázs, mind egy mozdulatlanságba merevedett kavargó forgatag nyomait őrzi.

De hiába próbálsz olvasni e nyomokban - mondotta atyám - a szerelemről semmit sem fogsz megtudni belőlük. Majd így folytatta: "Miközben emelgeti, forgatja a Próféták könyvét, és elidőz a betűk rajzán vagy a miniatúrák aranyozásán, az írni-olvasni nem tudó kezéből kisiklik a lényeges, ami nem a hívságos tárgy, hanem az isteni bölcsesség.

Amint a gyertya lényege sem a viasz, amely elcsepeg és nyomot hagy, hanem a világa. Ne időzz hát el tovább e tetemeknél. Nincs itt egyéb, mint kocsisok híján örökre sárba ragadt kocsik.

Atyám pedig így felelt: "A karaván lényegét akkor fedezed fel, amikor a karaván elenyészik. Feledd a szavak hiú cserfelését, és lásd: ha szakadék áll útjába, megkerüli a szakadékot, ha szikla meredezik előtte, kikerüli, ha túlságosan finom, omladékony a homok, keres rangsoros találkozóhelyek 2021 szilárdabbat, hogy aztán mindig ugyanabba az irányba térjen vissza.

Ha a sós keresés vest fogantyú nélkül az ember kemény hártyája beszakad málhás szekerei alatt, láthatod, mint sürög-forog, szabadítja ki állatait a kátyúból, tapogatja ki a szilárd talajt, de aztán hamarosan ismét visszatér rendben az eredeti irányba. Ha valamelyik teherhordó állat összerogy, megállnak, felszedik az összetört ládákat, átrakják egy másik állatra, a csikorgó kötélen jól meghúzzák a csomót, hogy le ne csússzanak, aztán indulnak tovább, ugyanazon az úton.

Előfordul, hogy aki kalauzolta őket, meghal. Köréje sereglenek.

V I L Á G S I K E R E K. Lee Child HIBA NÉLKÜL

Eltemetik a homokba. Aztán egy másikat kerítenek elő, megteszik vezetőnek, és újra elindulnak, ugyanazon csillag után.

Így a karaván, mint súlyos kő a láthatatlan lejtőn, szükségszerűen olyan irányba halad, amely ura az akaratának. Miközben mi haladtunk, az egész nap elmúlt a bűnös asszony felett, a nap felitta langyos vérét, nyálát, meg a hónaljáról lecsorgó verítékét.

Kiitta szeméből a fény vizét. A sötétség lassan ránk borult, magával hozva röpke könyörületét, amikor atyámmal felértünk a tiltott magaslatra, ahol a szikla felett, fehéren és mezítelenül, veszendőbben, mint a nedvességtől még táplált virágszál, amely azonban már végképp el van vágva a föld mélyén sűrű csendben gyülekező nehéz vizektől, karjait tördelve, mint a lángokban ropogva égő szőlővessző, jajgatva Isten irgalmáért esedezett az asszony.

A Pásztor művészkedése

Most fedezi fel az igazságot. Az arcát elrejtő világmindenségnek áldozatául odadobva szólongatta a gyermeket, akit elalvás előtt megcsókolunk, s aki a világot jelenti számunkra. Ő, aki e sivár hegytetőn az ismeretlenre várt, a hitvesnek a küszöbön este megkoppanó, ismerős és megnyugtató léptét dalolta.